12. fejezet

Sajnos nem sokáig maradhattunk így, mert bejött a tanárnő, hogy menjünk ki, mert most fog bemutatkozni a táborvezető. Nem volt mit tennünk ki kellett menni, bármennyire is nem fűlőt hozzá a fogunk.

-         Sziasztok, Barbara vagyok, én leszek a táborvezetőtök addig, amíg itt a táborban lesztek. – mutatkozott be a táborvezető.

Rövid szőke hajú, szemüveges és harminc év körüli hölgy. Első ránézésre jó fejnek tűnik. Bár hozzánk küldhetik a világ legrendesebb tanárát is, mert a mi osztályunk őt is képes kihozni a sodrából. Persze ez inkább az osztályunkban lévő fiúk miatt van így, nem pedig miattunk lányok miatt. Persze néha mi is rosszak vagyunk egy kicsit, de mi tudjuk, hol a határ, ők meg nem. Szegény Barbara nagyon lelkes, nem tudja mire vállalkozott. A fiúk majd biztos az őrületbe fogják kergetni, az osztályfőnökünk meg majd kapja a leszúrást miattunk az igazgatótól. Szegény.

-         Sok izgalmas programmal készültünk nektek, hogy ebben a három napban nagyon jól érezhessétek itt magatokat. Több helyszínen is fognak zajlani események így remélhetőleg nem fogtok unatkozik sokat. Persze lesz lehetőség arra is, hogy elmenjetek a közeli kisboltba, vagy arra, hogy egy kicsit magatok is lehessetek. Próbáltunk mindent a ti ízlésetek szerint tervezni. Mint minden táborban itt is vannak szabályok, amik betartásával jól sikerülhet a táborozás. Mint azt az előbb is mondtam lesz időtök egy kis nyugira is, ami kettőtől öt óráig tart. Ez olyan csendes pihenő féle. Nem kell aludni természetesen, de ha valaki nagyon elfáradt nyugodtan megteheti. Ilyenkor elmehetek a közeli kisboltba, sétálhattok túravezetőkkel az erdőbe, és felfedezhetitek e hely szépségeit. Kérlek titeket, hogy mindent használtatás szerűen használjátok. Ne pocsékoljatok semmit, és forduljatok hozzánk nyugodtan, ha van valami kérdésetek, kérésetek. Van valakinek ezzel kapcsolatban kérdése? Nincs? Rendben. Akkor most menjetek, pakoljatok ki a bőröndjeitekből, amíg mi előkészülünk az első játékhoz. Ha kész vagytok, akkor gyertek ide ki.

    Mindenki elindult a saját háza felé és elkezdett kipakolni a bőröndjéből.

-         Jó fej a csaj! – mosolygott Emma pakolás közben.

-         Túl jó fej. Ki fogják akasztani a fiúk. – mondta Lili.

-         Szerintem is. – helyeseltem. – Pedig olyan lelkes. Reménykedjünk benne, hogy nem csinálnak semmi, olyat, amit nem kéne.

-         Reméljük. – mondta Emma is.

Miután kipakoltunk a bőröndjeinkből kimentünk, ahol már páran álltak.

Kis idő múlva már az egész osztály jelen volt, és mindenki az osztályfőnököt és a táborvezetőt várta.

-         Bocsánat a várakozásért, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsak lesztek. Eddigi tapasztalataim szerint ilyenkor elégé lassúak a tanulók, de most már látom ez a csapat más, mint a többi. – kért elnézést a táborvezetőnk. – Az osztályfőnökötök is nem sokára itt lesz, csak még megcsinálja a papírmunkát. Na ha már ilyen ügyesen felgyülekeztettek ide, akkor kezdem is sorolni a mai programokat. Négy helyszín lesz. Négyfős csoportokat fogtok alkotni. Az első helyszín itt a bejáratnál lesz. Semmi nehézség nem lesz benne csak annyi az egész, hogy elmentek az egyik kollégámmal egy kis tavacskához, és az ottani vizet fogjátok vizsgálni. Nem egy nagy ördöngösség. A második helyszín az ötödik és hatodik faház közti területen lesz. Itt ilyen logikai feladatok lesznek, itt sem kell megijedni. A harmadik helyszín az úgy nevezett kultúrház. – egy sárga épületre mutatott. – Itt a kreativitásotokról lesz szó. És a negyedik egyben utolsó helyszín, ez lesz, ahol most állunk. Ezt, ha ne áruljam el, mert ha azt a hármat túlélitek ebbe az egybe nem fogtok belehalni. Ígérem. Kérdés?

-           Mi döntjük el, hogy kivel leszünk egy csoportba, vagy majd beosztanak minket valamilyen módon? – kérdeztem.

-         Mi osztunk be titeket. Bocsi. – mosolygott a nő. – Ezt így szoktuk, hogy senki ne érezze magát elkülönülve.

-         Nálunk senki nem szokta elkülönülve érezni magát. – szólt közbe Milán. – Mindenkinek meg van a maga társasága.

-         És mi lenne, ha velünk kivételt tenne? – kérdezte Erik.

-         Nem szokásom. – rázta a fejét a nő.

-         Velünk lehet üzletelni. – mosolygott Erik.

-         Rendben. Akkor én, osztalak be titeket. Meg van beszélve.

-         Ne már! – nyöszörgött Erik.

-         Heves! – jelent meg az osztályfőnökünk. – Fejezze már be a hisztit, tudomásom szerint maga nem kislány. Viselkedjen már nagyfiú módjára. Egyébként is ez egy tábor. Itt az van, amit a táborvezető mond, nem kívánságműsor.

Erik lehorgasztotta a fejét és nem szólt semmit.

-         Köszönöm. – köszönte meg a táborvezető. – Na, jó, ha nem szeretnétek, hogy én osszalak be titeket, ám legyen. Múljon a szerencsén, legalább nem engem utáltok majd miatta.

Elővett a táskájából egy írólapot és azt tizenhat darabra tépte. Négy papírra ráírt egy egyest, négyre egy kettest, négyre egy hármast, és négyre egy négyest. Ezeket összekeverte és mindenki húzott. Hát ez tényleg a szerencsén múlott.

Én egy kettest húztam. A csapatba még: Lili, Tamás és Flórián került. Az utóbbinak nagyon örültem. Hát nem tudom, lehet, hogy jó csapat lesz ez még.

-         Jegyezzétek meg, hogy kikkel vagytok egy csapatba, mert mind a három nap velük kell lennetek.

Ne már. Nem akarok három napig még csak egy csapatba lenni sem Flóriánnal. Azt terveztem, hogy egész tábor ideje alatt a lehető legmesszebb leszek tőle, de a sors közbe szólt. Ez nem igazság. Szerencse, hogy Lili is velünk van. Ő majd le tudja állítani Flóriánkát, ha arról van szó. Végre valami jó is. Bár azért szegény Emmának sem a legjobb csapattagok jutottak. Erik, Milán és Bea. Beával majd még el lesz, de, hogy a két fiúval nem fog tudni semmit kezdeni az biztos. Nem fognak semmit csinálni, és nagyívben letolják ezt az egészet. Szegény Emma.

-         Mindenki amilyen számot húzott, ahhoz a helyszínhez menjen. Miután ott végeztek menjenek a húzottnál eggyel nagyobb számnál. Magyarul, ha hármast húztál, akkor elmész a hármashoz, onnan a négyeshez, egyeshez, majd a ketteshez. Érthető?

-         Mi a másodikak vagyunk, tehát az ötödik és hatodik faház közti területre kell mennünk. – mondtam.

-         Bravó, Alexa! Nagyon okos vagy. – szólt be Flórián.

Én szó nélkül mentem a többiekkel, oda se figyelve rá, és a szurkálódásaira. Nem igazán érdekel, hogy mit gondol rólam, és miért piszkál mindig, de remélem, nem sokára megunja, és abba hagyja, mert engem nagyon tud idegesíteni.

-         Sziasztok! – köszönt egy húsz évkörüli lány. – Én Emese vagyok, és ezen a helyszínen én leszek az úgy nevezett programfelelős. Na, akkor kezdjünk is bele! Itt a logikátokat kell majd használnotok, de semmi bonyolult nem lesz benne, csak józan paraszti ész kell hozzá.

Egy a/4- es méretű papírt adott oda nekünk.

A két ház közti területen voltak elhelyezve padok is, így leültünk az egyikhez, hogy ott oldjuk meg a feladványt.

Öt kérdésből állt az egész feladat, ami igazán nem tűnik soknak. Bár én úgy éreztem, hogy bármennyire is rövidek ezek a feladatok szerintem mi jó darabig fogunk rajta gondolkozni.

Így hangzott az első kérdés: Egy átlagos dobókockának hány pöttye van?

Nem igazán gondolkoztunk a feladaton. Tamás beütötte a telefonjába ezt a bonyolult összeadást, mert hát azért még se fejben számoljunk. És a végül kijött huszonegyet beírtuk válasznak.

 Jöhetett a következő feladat: Hány lába van összesen három kutyának?

-         Ez most komoly?- bukott ki Flóriánból.- Már nem, azért de ezek milyen kérdések már?

-         Jó félék. – vágta rá Tamás, és közben jót nevetett saját viccén.

-         Nem vagy vicces komám. – ábrándította ki Flórián.

-         Te sem. – hagyta abba a nevetést Tamás.

Szegény többet nem is szólt Flóriánhoz. Jól beégette. Huh, micsoda egy bunkó.

Pár perc múlva sikerült is befejeznünk a teljes lap kitöltését. Szerencsénkre az utolsó két feladat kivételével mind nagyon könnyű volt. Bár szerintem lehet, hogy azok is jók lesznek.

-         Máris kijavítod, vagy soha nem tudjuk meg az eredményét, és ez csak egy csapatépítő játék volt? – kérdeztem Emesét.

-         Nem ez csak egy sima csapatépítő játék. Nincs tétje.

-         Rögtön gondoltam. Ennél azért nehezebb kérdéseket tettetek volna a tesztbe, ha verseny lenne.

-         Jó a logikád csajszi. – mosolygott rám.- Hogy hívnak?

-         Alexa.

-         Örülök Alexa, hogy megismertelek.

-         Én is örülök, hogy megismerhetek Emese.

A karján lévő óra pityegni kezdet.

- Lejárt a játékidő. Örülök, hogy megismertelek titeket, menjetek tovább a harmadik helyszínre. – búcsúzott tőlünk Emese.

A kultúrház felé vettük az irányt.

-  Rögtön lepaktálsz mindenkivel? Ez nem igazán szép dolog. Olivérrel is így volt, ugye? Rögtön gondoltam. – piszkálódott Flórián.

- Be tudnád ezt végre fejezni? Rém unalmas vagy, és fárasztó. Tök gáz, amit csinálsz.  – oltottam le Flórián.

-  Gáznak tartasz? – kérdezte.

-  Igen annak. – mondtam ki. – Nincs, rá semmi okod mégis folytonosan piszkálsz. Komolyan mondom, azon gondolkozok, hogy neked ez már a hobbiddá vált.

-  Megnyugtatlak még nem, de válhat! – fenyegetett.

-  Fenyegetsz? – kérdeztem méregtől kipirulva.

-  Nem csak te kényszerítesz rá.

-  Én ugyan nem. – mondtam röviden.

-  Figyelj Alexa én, szeretlek!

-  Én, meg utállak! – vágtam rá, és Lili mellé mentem előre, aki az egész csapatunkat vezette.

- Mi történt? – kérdezte Lili.

-  Semmi extra. A szokásos. Még mindig nem normális Flórián.

- Értem.- bólintott a barátnőm.

A kultúrházban varrás volt a feladat.

A varrás közben pedig magamban fortyogtam.

 Annyira utálom Flóriánt! Még is mit képzel ő magáról, hogy kicsoda ő? Állandóan beszólogat, oltogat és sérteget. Ha tényleg azt akarná, hogy összejöjjek vele nem így viselkedne, szerintem legalább is. Bár ennél az őrültnél soha nem lehet tudni. Azt mondta szeret. Ő meg a szeretés. Az bizony fényévtávolságokra vannak egymástól. Soha nem szabadott volna elhinnem neki, hogy szeret, még régen sem. Mert biztos akkor is csak úgy mondta, mert ezzel a szóval lehet, csak úgy dobálózni. Szerencsétlen. Ha véletlenül tényleg Lilinek és Emmának lesz igaza, hogy Flórián nagyon szeret, engem akkor sem fogok összejönni vele. Még akkor sem, ha Olivér szakít velem. Amikor ott volt az idő nem állt ki a szerelmünkért, pedig akkor ott volt rá a lehetőség, hogy szeressen. Akkor nem szeretett? Sajnálom, így járt. Akiben egyszer csalódok, annak nagyon tepernie kell ahhoz, hogy újra tudjak neki hinni. Ezt üzenem neked is Flóriánka! Ó hogy pont ebbe az iskolába, és ebbe az osztályba kellett jönnöd! Minek jöttél vissza? Maradtál volna kint inkább örökké! Akkor nem forgattad volna fel az egész életemet. Utállak ezért, és ha miattad veszítem el Olivért vagy bármelyik barátnőmet megkeserülőd! Nem fogom annyiba hagyni.

-         Mi a gond? – kérdezi Lili. – Olyan feszültnek tűnsz.

-         Mit gondolsz miért? Úgy utálom. – néztem Flóriánra, aki az asztal túlsó végén ült.

-         Ne foglalkozz vele, és akkor abba fogja hagyni!

-         Nem hiszem. Neki ez a lételeme, hogy engem kikészít. De nem fogom hagyni neki.

-         Ne gyűlölködj Alexa!

-         Akkor mit csináljak, ha egyszer ezt érzem?

-         Fogalmam sincs róla. – mondta halkan Lili. – De ne lássa rajtad, hogy ez neked rossz, ne add meg neki ezt az örömet!

-         Hát nem is fogom. – vettem egy mély levegőt és csendben fojtattam a varrást.

Miután lejárt itt is az idő tovább mentünk a negyedik helyszínre.

Ezen a helyszínen egy keresztrejtvényt kellett megoldani.

Általában szeretem az ilyen feladatokat és nagy lelkesedéssel vágok nekik, de most valahogy egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Erről is az a piszok Flórián tehet! Mindenről csak ő tehet! Tudom, hogy nem szép dolog bárkit is hibáztatni, de ezúttal tényleg jogos. Ha nem jött volna vissza, akkor most boldogan táborozhatnék Lilivel és Emmával és nem kéne attól tartanom, hogy Olivér egész táborban nem hív fel, mert szakítani akar velem tábor után. Ha viszont kint maradt volna Londonban, akkor most mindenkinek nagyon jó lenne, és nem lenne semmi baj. Azt mondjuk nem értem, hogy a véletlen műve e, hogy Flórián pont abba az iskolába, és osztályba került ahova én járok. Lehet, hogy ez nem a sors csapása? Áh, mindegy nem is érdekel.

Miután itt is végeztünk elindultunk az utolsó helyszínre, a bejárathoz.

Egy Tamás nevű negyven év körüli pasi volt a túravezetőnk. Miután bemutatkozott és adott egy térképet elindultunk az erdőbe. Mint a többi helyen itt sem volt valami nagy őrjöngőség a feladat. A térképet követve vissza kellett jutnunk a táborba. Szerencsére a csapatunk három tagja nagyon ügyes volt, beleértve talán engem is, és eltévedés nélkül jutottunk vissza a táborba.

A táborban már majdnem mindenki ott volt az osztályból, és Barbival, a táborvezetőnkkel várták a többi csapatot.

Amikor az utolsó, Emmáék csapata is beért a nő bele kezdett a mondandójába.

-         Újra itt mindannyian. Minden csapatnak csak gratulálni tudok a teljesítményéhez. Az amúgy nem nehéz feladatokat szépen és okosan oldottátok meg. Senki nem sérült meg, és remélem mindenki egy kicsit közelebb került a csapatában lévő tagokhoz.

Flóriánra néztem. Jah, közelebb. Még jobban utálom.

-         Ezek a feladatok nem versenyzésre mentek, hanem csak annyi volt a célunk, hogy az osztályotok még jobban összekovácsolódjon egy kicsit. Szerintem ezt most sikerült elérnünk. Végezetül csak annyi, hogy most mindenki bemegy a kultúrházba, megebédel és utána egészen estig szabadok vagytok. Bármit csinálhatok. Vannak, kinti játékaink azokat el lehet kérni, de kérlek, vigyázzatok rájuk. Lehet menni az erdő, de akkor többen menjetek, és ne menjetek, be túl mélyre nehogy eltévedjetek. Ha valaki azonban úgy érzi, hogy ő szeretne az erdőbe menni, és nem csak a szélén andalogni, akkor azok gyűljenek itt össze ebéd után és Tamás kíséretében elmehetek felfedezni az erdőt. Rendben, kérdés van? Nincs? Akkor jó étvágyat!

Mindenki elindult a kultúrház felé, hogy megebédeljen. Volt, aki sietett, és volt, aki ráérősen sétálgatott, mint mi hárman Lilivel és Emmával.