15. fejezet

Reggelizés után nem sokkal bejött az egész osztályunk mivel az osztályfőnök egy megbeszélést rendelt el.

- A mai nap folyamán túrázni fogunk. Akinek ez ellen van valami kivetni valója, magyarul nem akar jönni az nyugodtan itt, maradhat a táborban, nincs azzal semmi gond, csak ha haza megyünk, akkor számíthat egy osztályfőnökire tőlem, mivel nem szállt be a közösségi munkába. Szóval van valaki, aki szeretne itt maradni a táborban? – kérdezte az osztályfőnök.

Ilyen feltételek után senkinek nem volt kedve a táborban maradni túrázás helyett.

-         Helyes, ezt már szeretem. – folytatta az osztályfőnök.- Ma sajnos a tervezett ügyességi játékok elmaradnak mivel az esti eső tönkretette a terepet. De nem kell szomorkodni miatta túrázni attól még el, lehet menni. Tiszta, friss, eső illat lesz, és ilyenkor nagyon jó túrázni. Kérdés?

-         Milyen hosszú az út? – kérdezte Lili.

-         8 km. Más kérdés? – folytatta a tanár.

-         Mennyi? – akadt ki Erik.

-         8 km. – ismételte az osztályfőnök.

-         Az nagyon sok.

-         Nem sok az. Hidd el fiam nem fog az megártani senkinek. Más kérdés?

-         Mikor indulunk? – kérdeztem.

-         Most! Mindenki kap tíz percet, hogy elkészüljön, aki nem ér ide addigra itt hagyjuk.

Mindenki futott, hogy elkészüljön. Én csak egy pulóverért siettem, mert egy pulcsi mindig jól jöhet, soha nem lehet tudni mikor, változik meg az idő. És hát fázni meg nem igazán jó.

Hat percen belül az egész osztály a megbeszélt helyen volt.

-         Bravó, gyerekek, ezt már szeretem. – mondta büszkén az osztályfőnök.

Kis csapatunk elindult az erdőbe. A terepen, mint ahogy az osztályfőnök is mondta tényleg látszott a tegnap esti eső. Volt, ahol olyan csúszós volt az út, hogy Flóriánba kellet megkapaszkodnom, hogy ne essek el. Gondolom ennek ő örült. Mindegy egy kis öröme is legyen az életben.

Nem leszek vele gonosz végül is, mert minek. Azt mondta, hogy szeretnél a dolgokat rendbe hozni köztünk a dolgokat. Olyan őszintének tűnt. És hát barátok miért ne lehetnénk, abban nincs semmi rossz. Na persze a barátságon belül sem a puszi pajtást értem. Beszélgetünk, köszönünk egymásnak és nem piszkáljuk a másikat. Nálam ez a barátság Flórián részére.

A csúszós terep mellet láttunk sok más jobb dolgot is. Láttunk két kis nyuszit, akik nagyon aranyosan egymáshoz bújtak, és úgy dideregtek. Nagyon cukik voltak. Aztán láttunk szebbnél szebb pillangókat, akik szinte fogócskáztak egymással a levegőbe.

Na, ez volt olyan négy kilométerig. Utána már úgy szinte mindenki kezdte unni ezt az egész túrázosdit Kezdett rossz idő lenni, és mindenki panaszkodott, hogy fáj valamilyen. Az igazat megvallva nekem is kezdett fájni a lábad. Túl sok ez a nyolc kilométer nekünk.

-         Ott vagyunk már? – kérdezte Erik.

-         Még nem. – mondta a túravezetőnk, Tamás.

-         Ott vagyunk már? – ismételte meg a kérdést Erik.

-         Nem, még nem.

-         És most?

-         Még mindig nem.

-         Na, és most? Most már ott kell, hogy legyünk.- kérdezősködött Erik.

-         Heves Erik! Még egy ilyen kérdés, és visszafordulhat egy osztályfőnökivel a zsebében.

-         De tanárnő nem is tudom az utat! Mi van, ha eltévedek?

-         Nincs olyan szerencsénk.

-         De tanárnő…

-         Csönd! – intette le a tanárnő. – Nem szeretném még egyszer meghallani ezt a kérdést.

-         Ott vagyunk már? – kérdezte meg Milán, aki az előbb lezajló jelenetből nem hallott semmit.

A tanárnő hátra ment, hogy elbeszélgessen Milánnal egy kicsit, aki most ezúttal tényleg nem hazudott azzal, hogy nem hallotta. Onnan lehetetlenség lenne hallani.

14. fejezet

Nagyot nyújtózkodtam reggel az ágyamban. A tegnapi nap után igazán jól esett ez a kiadós alvás.

Még nem nyitottam ki a szemem, csak szimplán élveztem, ahogy az izmaimba újra visszatér a vér, és érzem mindenegyes részemet. Kifele fordultam, de a szemem még mindig csukva volt. Fülleltem. Semmi zajt nem hallottam, se beszélgetést. Valószínűleg Lili és Emma már felkeltek és elmentek reggeliért. Enyém az egész szoba. Kinyitom a szemem, hogy ebben meg is bizonyosodjak.

A velem szemközti ágyon, amin amúgy Lili aludt előző este, egy fiú körvonalai rajzolódnak ki előttem. Az ágyon ül és engem néz.

-   Flórián? – bukik ki belőlem a kérdés.

-  Igen, én vagyok. – hallom a fiú túlismerős hangját.

-  Flórián! – kiáltok fel, és visszabújok az ágyba. – Hogy jöttél be, és mit keresel itt?

Ettől az egész szituációtól rögtön sikerült teljesen felébrednem.

-         Nyitva volt az ajtó. – mondja nemes egyszerűséggel.

-         És erre te csak úgy bejöttél?

-         Mondhatjuk úgy is.

-         Menjél ki! – utasítom.

-         Nem. – válaszol röviden, de határozottan. – Azért jöttem, hogy beszélgessek veled.

-         Meg azért, hogy megnézd, hogy alszok, nem?

-         Nem volt célom, de nagy örömöm igen.

-         Mit akarsz tőlem? – kérdezem teljesen kétségbeesve.

-         Semmi komolyat, csak beszélgetni.

-         Beszélgetni, ilyen körülmények között, minden álmom.

-         Most miért mondod ezt?

-         Nézz már rám! Egy szál pizsamába vagyok, és próbálom, minél jobban elrejti magamat a takaróval, miközben te meglestél, hogy alszom, és most minden áron beszélgetni akarsz. Ez vér ciki.

-         Szerintem nincs ezzel semmi baj. Már lassan fél órája nézlek, hogy hogy alszol és szerintem nagyon aranyos vagy. Egyáltalán nem ciki, hogy pizsamába vagy és így beszélgetünk, mert nagyon jól áll és cuki vagy benne.

-         Ezt csak úgy mondod.

-         Nem igaz, tényleg így van. Nagyon szép vagy még így reggel is.

-         Köszönöm. – mondom neki, és közben elpirulok a bóktól.

-         Mit szólnál, ha felöltöznél és utána elmennénk együtt reggelizni?

-         Hát nem is tudom. – bizonytalankodtam.

-         Nem foglak megenni, megígérem.

-         Jó legyen, 20 perc múlva itt találkozunk.

-         20 perc? Olyan sok?

-         Igen, hogy felöltözzek és felkészüljek a mai napra.

-         Hát oké. Nőők. – nevetgélt magában miközben elindult kifelé.

Nem tudnám megmondani pontosan miért, de olyan boldognak éreztem magam. Valamiért úgy éreztem, hogy egy igazán aranyos gesztus volt Flóriántól, hogy bejött hozzám, és most együtt fogunk reggelizni. Nem is bánom már, hogy megleset alvás közben.

Gyorsan felvettem egy farmert, meg a kedvenc kék pólómat, egy kis smink és már mentem is ki a megbeszélt helyre.

-         Hűha, ezért érdemes volt várni! – mosolygott rám Flórián, amikor meglátott. – Nagyon jól nézel ki.

-         Köszönöm. – mondtam és ismét elpirultam, sajnos ez nem kerülte el Flórián figyelmét.

-         Elpirultál.

-         Nem is igaz. – tiltakoztam.

-         Egyszer azt mondtad, hogy csak annak pirulsz el a bókjától, akit szeretsz, ugye?

-         Nem emlékszem ilyenre.

-         De én igen.

-         Akkor indulunk? – kérdeztem.

-         Miért nem válaszolsz? – kérdezte miközben egész közel hajolt hozzám.

-         Mert semmi közöd hozzá. Jössz, vagy menjek egyedül?

-         Megyek!

Elindultam, de ő megfogta a karomat és visszahúzott.

-         Szeretnék mindent rendbe hozni köztünk.

-         Nekem ott van Olivér. – vágtam rá.

-         Vagy legalább csak barátok lehetnénk. Olyan jó lenne.

-         Akkor ne kérdezősködj, és talán sikerül. – válaszoltam neki.

-         Rendben. – mondta.

Lehet, hogy túl kemény voltam most vele, de nem szeretném, hogy olyanokat gondoljon, ami sem neki, sem nekem nem igazán jó.

A kultúrháznál előre engedett majd miután kivettük a reggelinket leültünk az egyik asztalhoz reggelizni.

Éreztem, hogy többen is furcsán néznek ránk. Biztos, hogy azt hiszik, hogy járunk. Az kéne még csak. Elég volt nekem Flóriánnal járni egy évig akkor egy egész életre.

-         Haragszol rám?- hajolt közelebb hozzám.

-         Nem, miért kéne? – kérdeztem.

-         Nem tudom. Nem akartam rosszat azzal, hogy bementem hozzád, tényleg csak beszélgetni akartam.

-         Jó mindegy, nincs harag, de máskor kérlek, ne gyere be! Nem szeretem, ha néznek alvás közben.

-         Rendben. Nem fordul többet elő, megígérem. – ígérte.

-         Helyes.

A bejárat felé néztem, ahol éppen Lili és Emma lépett be. Elpirultam. Emma még mutogatott is felém. Ne már, ez nem lehet igaz. Most biztos azt hiszik, hogy össze fogok jönni Flóriánnal, és elhagyom miatta Olivért. Pedig ez nem igaz. Sőt, ez az ő hibájuk, hogy most vele kell reggeliznem. Ha nem hagyták volna nyitva az ajtót, akkor nem jött volna be Flórián, és akkor nem hívott volna el reggelizni, és akkor nem kellett volna azért igent mondanom, hogy ne tűnjek bunkónak. Ez az egész miattuk van.

-  Valami gond van? – hajolt ismét közelebb hozzám Flórián.

-  Nem semmi gond. – mondtam gyorsan.

- Biztos?

- Persze. Egyél inkább! –szóltam rá.

Lili és Emma ránk néztek majd összemosolyogtak és elhagyták a helyiséget.

Ezt nem hiszem el! Hogy fogom én kimagyarázni magam ebből? Bármit mondok nem fognak nekem hinni. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?

13. fejezet

Az ebéd utáni kis pihenést mi a házunkban töltöttük. Muszáj volt ugyanis már végre beszélnünk hármasban. Emma teljesen ki volt akadva Erik és Milán miatt, mivel nem hajlandók semmiben segíteni nekik, és csak akadályozzák a munkájukat Beával.

-         Tiszta bolond az a két srác. – morgolódott. – Az erdőben megdobáltak minket gallyakkal, mert szerintük ez tök vicces, és mert unatkoztak. Hát kösz már.

-         Ez, azért nem annyira nagyon durva. Szimplán gyerekesek. – mondtam.

-         Azok. Nem is értem, hogy jutottak el idáig ilyen IQ szinttel.

-         Az bizony rejtély. – szólt közbe Lili. – De azért ne gondold, hogy a mi csapatunk is egy álom, mert nem az.

-         Mert, miért? Ti kikkel vagytok egy csapatba, nem is figyeltem. – kérdezte Emma.

-         Na, találd, ki kivel vagyok egy csoportba! – mondtam.

-         Ne már, csak nem?- nézett rám hitetlenkedve.

-         De igen. – válaszoltam mérgesen. – Sajnos.

-         Flórián? – kérdezett rá.

-         Pontosan. Flóriánka. – bólogatott Lili is.

-         Az szívás. – tette a kezét a szájára. – De nem szólogatott be Alexának, ugye?

-         Áh, dehogy csak úgy szólt be, hogy megint sikerült elrontania a kedvemet teljesen. – morgolódtam.

-         Szegény. – szomorodott el Emma is. – És még én azt hittem, hogy az én csapatom a legrosszabb.

-         Hát nem. – vettem egy mély levegőt.

-         De miket mondott? – kérdezte Emma.

-         Tényleg, ezeket még nekem se mesélted el! – szólalt meg Lili is.

-         Okés. Mesélek! Tudjátok, azt a csajt, Emesét, aki a második helyszínen volt. Na, vele összehaverkodtam, és tök jól elbeszélgettünk. Ez már nem tetszett Flóriánnak, és beszólt, hogy milyen dolog az, hogy én mindenféle jött menttel haverkodok. Erre én mondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és akadjon már le rólam, meg mondtam neki, hogy ez már lassan a hobbijává fog állni. Erre azt mondta, hogy még nem, de válhat! Ez nekem olyan fenyegetésszerűen hatott.

-         Hát annak tűnik. – helyeselt Emma.

-         Aztán nem tudom miért egyszer csak azt mondta, hogy szeret, én meg az arcába vágtam, hogy nem érdekel, és én meg utálom őt. Ezen úgy láttam ledöbbent. Talán, de tényleg csak talán még rosszul is eshetett neki. De nem érdekel, így járt. Miért kell mindig piszkálnia?

-         Helyes, jól tetted. – ölelt meg Lili. – Így kell ezt csinálni!

-         Köszi. – mosolyogtam rá.

Ilyen és efféle dolgokról beszélgettünk a házba abba a kis pihenő időben.

Amikor vége lett a szabadidőnek kimentünk a kultúrház elé, és ott vártuk a táborvezetőnket. Nem sokára jött is.

-         Bocsánat, ha megvárattalak titeket. – kért elnézést. – Szóval a mi táborunkban az a szokás, hogy minden este gyújtunk tábortüzet, és a köré gyűlve énekelünk, zenélünk. Utána pedig a csillagokat fogjuk kémlelni és vizsgálgatni. A tábortűzünk, ott van lenn. – mutatott az erdő fel, ahol már valóban égett nagy lángokba a tűz. – Na, menjetek le oda, addig én viszek pár hangszert!

Az osztály szépen lassan lekullogott a tűzhöz, majd körülötte elhelyezkedtünk. Hozta a táborvezetőnk nem sokára a hangszereket is. Nagyon ügyes volt, mert mindenkinek jutott valami. Én egy dobot kaptam. De jó ezt nem lesz túl nehéz megszólaltatni. Csak ütöm ütemesen, és már kész is. Örültem a dobnak. De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Erik például egy gitárt kapott, amit elsőnek nem is tudta, hogy, hogy kell fogni, de azért az ördögvilla a kezén már ott volt. Nagyon metál. Miután mindenki megbarátkozott a hangszerével elkezdtünk valami dallamot játszani, amit a táborvezetőnk irányított. Eriknek mázlija volt, mert csak egy húrt kellett pengetni. Megúszta.

-         Valaki tud közületek gitározni? – kérdezte a táborvezető. – Játszhatna nekünk egy – két tábortüzes dalt.

-         Én tudok. – emelte fel a kezét Flórián.

Erik odaadta Flóriánnak a gitárt. Pár pillanatig várt majd elkezdte játszani a Nyolc óra munkát, a Közeli helyeket és a 67-es útont, mi pedig vidáman énekeltük.

Nem is tudtam, hogy Flórián tud gitározni. Jó mondjuk kint biztos volt rá lehetősége, de én bevallom őszintén nem néztem volna ki belőle.

-         Játszhatok még egyet? – kérdezte.

-         Persze. – örült a táborvezetőnk.

-         De nem tábortüzes dal.

-         Nem gond. Játszd nyugodtan, mi majd hallgatjuk!

-         Köszönöm. – rámosolygott a nőre, majd rám nézett és elkezdett játszani.

-         Ha valaki ismeri, nyugodtan énekelheti! – nézett ismét csak rám.

Elkezdet játszani. Az első pár hangból felismertem a dalt, Cserháti Zsuzsa Elfelejtet dal. Régen, amikor szerelmesek voltuk azt mondtuk midig Flóriánnal, hogy ha egyszer szakításra kerül a sor, akkor ezt fogjuk énekelni, és akkor újra össze fogunk jönni. Ma már tudom, hogy ez nem lehetséges.

Megállt a zene, és mindenki engem nézett.

-         Énekelj, kérlek! – nézett rám.

-         Nem szeretnék. – mondtam, és mindenki engem és Flóriánt nézte.

-         Énekelj már, na! – bökött meg Lili.

-         Kezdd, előröl! – kértem.

-         Rendben. – elmosolyodott és előröl kezdte.

-         Visszahoz egy régi perc, megidéz egy fénykép… - énekeltem.

Az osztálytársaim pedig halkan figyeltek minket.

Teli voltunk élettel

Szabad volt a szívünk

És én úgy hittem

Sose kell félnünk

Hova lett a boldogság

Hova a sok álom

És ami nincsen már

Miért kell

Hogy fájjon

Nem számít, hogy

Hány év messzeség

Az a perc ma sem múlt el még

Itt az éjjel

És te nem vagy már velem

Hogy fogd a két kezem

Úgy, mint régen

És ha hívlak

Tudom, senki nem felel

Csak egy elfelejtett dal

Sír a szélben

Fejeztem be a dalt, és csordult ki a szemem sarkából egy könnycsepp. Az osztálytársaim tapsoltak, füttyögtek, úgy látszik tetszett nekik a műsor.

-         Ti együtt vagytok? – nézett rám és Flóriánra a táborvezetőnk.

-         Nem. – válaszoltam gyorsan.

-         Sajnos még nem, de rajta vagyok az ügyön. – mosolygott Flórián.

-         Hajrá! Szurkolok nektek, összeillenétek! – mosolygott a táborvezetőnk.

-         Nem kell reménykedni, én nem látok rá reményt. – mondtam röviden.

-         Alexa! – bökött meg Emma. – Ez nem volt szép.

-         Nem igazán érdekel.

Nem értem az embereket. Azért mert el tudunk énekelni együtt jól egy dal, az még nem azt jelenti, hogy holnaptól járni fogunk. Nekem még ott van Olivér és egyébként is még csak barátnak se veszem Flóriánt. Hogy tudnám egyszerre szeretni és gyűlölni? A kettő nem megy egyszerre, így inkább gyűlölöm, az úgy könnyebb.

A tábortűz után még néztük az eget, és vizsgálgattunk a csillagokat , majd elmentünk tusolni és bezuhantunk az ágyunkba. A mai nap után nagyon jól tudott esni a kényelmes, pihe puha ágy.

12. fejezet

Sajnos nem sokáig maradhattunk így, mert bejött a tanárnő, hogy menjünk ki, mert most fog bemutatkozni a táborvezető. Nem volt mit tennünk ki kellett menni, bármennyire is nem fűlőt hozzá a fogunk.

-         Sziasztok, Barbara vagyok, én leszek a táborvezetőtök addig, amíg itt a táborban lesztek. – mutatkozott be a táborvezető.

Rövid szőke hajú, szemüveges és harminc év körüli hölgy. Első ránézésre jó fejnek tűnik. Bár hozzánk küldhetik a világ legrendesebb tanárát is, mert a mi osztályunk őt is képes kihozni a sodrából. Persze ez inkább az osztályunkban lévő fiúk miatt van így, nem pedig miattunk lányok miatt. Persze néha mi is rosszak vagyunk egy kicsit, de mi tudjuk, hol a határ, ők meg nem. Szegény Barbara nagyon lelkes, nem tudja mire vállalkozott. A fiúk majd biztos az őrületbe fogják kergetni, az osztályfőnökünk meg majd kapja a leszúrást miattunk az igazgatótól. Szegény.

-         Sok izgalmas programmal készültünk nektek, hogy ebben a három napban nagyon jól érezhessétek itt magatokat. Több helyszínen is fognak zajlani események így remélhetőleg nem fogtok unatkozik sokat. Persze lesz lehetőség arra is, hogy elmenjetek a közeli kisboltba, vagy arra, hogy egy kicsit magatok is lehessetek. Próbáltunk mindent a ti ízlésetek szerint tervezni. Mint minden táborban itt is vannak szabályok, amik betartásával jól sikerülhet a táborozás. Mint azt az előbb is mondtam lesz időtök egy kis nyugira is, ami kettőtől öt óráig tart. Ez olyan csendes pihenő féle. Nem kell aludni természetesen, de ha valaki nagyon elfáradt nyugodtan megteheti. Ilyenkor elmehetek a közeli kisboltba, sétálhattok túravezetőkkel az erdőbe, és felfedezhetitek e hely szépségeit. Kérlek titeket, hogy mindent használtatás szerűen használjátok. Ne pocsékoljatok semmit, és forduljatok hozzánk nyugodtan, ha van valami kérdésetek, kérésetek. Van valakinek ezzel kapcsolatban kérdése? Nincs? Rendben. Akkor most menjetek, pakoljatok ki a bőröndjeitekből, amíg mi előkészülünk az első játékhoz. Ha kész vagytok, akkor gyertek ide ki.

    Mindenki elindult a saját háza felé és elkezdett kipakolni a bőröndjéből.

-         Jó fej a csaj! – mosolygott Emma pakolás közben.

-         Túl jó fej. Ki fogják akasztani a fiúk. – mondta Lili.

-         Szerintem is. – helyeseltem. – Pedig olyan lelkes. Reménykedjünk benne, hogy nem csinálnak semmi, olyat, amit nem kéne.

-         Reméljük. – mondta Emma is.

Miután kipakoltunk a bőröndjeinkből kimentünk, ahol már páran álltak.

Kis idő múlva már az egész osztály jelen volt, és mindenki az osztályfőnököt és a táborvezetőt várta.

-         Bocsánat a várakozásért, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsak lesztek. Eddigi tapasztalataim szerint ilyenkor elégé lassúak a tanulók, de most már látom ez a csapat más, mint a többi. – kért elnézést a táborvezetőnk. – Az osztályfőnökötök is nem sokára itt lesz, csak még megcsinálja a papírmunkát. Na ha már ilyen ügyesen felgyülekeztettek ide, akkor kezdem is sorolni a mai programokat. Négy helyszín lesz. Négyfős csoportokat fogtok alkotni. Az első helyszín itt a bejáratnál lesz. Semmi nehézség nem lesz benne csak annyi az egész, hogy elmentek az egyik kollégámmal egy kis tavacskához, és az ottani vizet fogjátok vizsgálni. Nem egy nagy ördöngösség. A második helyszín az ötödik és hatodik faház közti területen lesz. Itt ilyen logikai feladatok lesznek, itt sem kell megijedni. A harmadik helyszín az úgy nevezett kultúrház. – egy sárga épületre mutatott. – Itt a kreativitásotokról lesz szó. És a negyedik egyben utolsó helyszín, ez lesz, ahol most állunk. Ezt, ha ne áruljam el, mert ha azt a hármat túlélitek ebbe az egybe nem fogtok belehalni. Ígérem. Kérdés?

-           Mi döntjük el, hogy kivel leszünk egy csoportba, vagy majd beosztanak minket valamilyen módon? – kérdeztem.

-         Mi osztunk be titeket. Bocsi. – mosolygott a nő. – Ezt így szoktuk, hogy senki ne érezze magát elkülönülve.

-         Nálunk senki nem szokta elkülönülve érezni magát. – szólt közbe Milán. – Mindenkinek meg van a maga társasága.

-         És mi lenne, ha velünk kivételt tenne? – kérdezte Erik.

-         Nem szokásom. – rázta a fejét a nő.

-         Velünk lehet üzletelni. – mosolygott Erik.

-         Rendben. Akkor én, osztalak be titeket. Meg van beszélve.

-         Ne már! – nyöszörgött Erik.

-         Heves! – jelent meg az osztályfőnökünk. – Fejezze már be a hisztit, tudomásom szerint maga nem kislány. Viselkedjen már nagyfiú módjára. Egyébként is ez egy tábor. Itt az van, amit a táborvezető mond, nem kívánságműsor.

Erik lehorgasztotta a fejét és nem szólt semmit.

-         Köszönöm. – köszönte meg a táborvezető. – Na, jó, ha nem szeretnétek, hogy én osszalak be titeket, ám legyen. Múljon a szerencsén, legalább nem engem utáltok majd miatta.

Elővett a táskájából egy írólapot és azt tizenhat darabra tépte. Négy papírra ráírt egy egyest, négyre egy kettest, négyre egy hármast, és négyre egy négyest. Ezeket összekeverte és mindenki húzott. Hát ez tényleg a szerencsén múlott.

Én egy kettest húztam. A csapatba még: Lili, Tamás és Flórián került. Az utóbbinak nagyon örültem. Hát nem tudom, lehet, hogy jó csapat lesz ez még.

-         Jegyezzétek meg, hogy kikkel vagytok egy csapatba, mert mind a három nap velük kell lennetek.

Ne már. Nem akarok három napig még csak egy csapatba lenni sem Flóriánnal. Azt terveztem, hogy egész tábor ideje alatt a lehető legmesszebb leszek tőle, de a sors közbe szólt. Ez nem igazság. Szerencse, hogy Lili is velünk van. Ő majd le tudja állítani Flóriánkát, ha arról van szó. Végre valami jó is. Bár azért szegény Emmának sem a legjobb csapattagok jutottak. Erik, Milán és Bea. Beával majd még el lesz, de, hogy a két fiúval nem fog tudni semmit kezdeni az biztos. Nem fognak semmit csinálni, és nagyívben letolják ezt az egészet. Szegény Emma.

-         Mindenki amilyen számot húzott, ahhoz a helyszínhez menjen. Miután ott végeztek menjenek a húzottnál eggyel nagyobb számnál. Magyarul, ha hármast húztál, akkor elmész a hármashoz, onnan a négyeshez, egyeshez, majd a ketteshez. Érthető?

-         Mi a másodikak vagyunk, tehát az ötödik és hatodik faház közti területre kell mennünk. – mondtam.

-         Bravó, Alexa! Nagyon okos vagy. – szólt be Flórián.

Én szó nélkül mentem a többiekkel, oda se figyelve rá, és a szurkálódásaira. Nem igazán érdekel, hogy mit gondol rólam, és miért piszkál mindig, de remélem, nem sokára megunja, és abba hagyja, mert engem nagyon tud idegesíteni.

-         Sziasztok! – köszönt egy húsz évkörüli lány. – Én Emese vagyok, és ezen a helyszínen én leszek az úgy nevezett programfelelős. Na, akkor kezdjünk is bele! Itt a logikátokat kell majd használnotok, de semmi bonyolult nem lesz benne, csak józan paraszti ész kell hozzá.

Egy a/4- es méretű papírt adott oda nekünk.

A két ház közti területen voltak elhelyezve padok is, így leültünk az egyikhez, hogy ott oldjuk meg a feladványt.

Öt kérdésből állt az egész feladat, ami igazán nem tűnik soknak. Bár én úgy éreztem, hogy bármennyire is rövidek ezek a feladatok szerintem mi jó darabig fogunk rajta gondolkozni.

Így hangzott az első kérdés: Egy átlagos dobókockának hány pöttye van?

Nem igazán gondolkoztunk a feladaton. Tamás beütötte a telefonjába ezt a bonyolult összeadást, mert hát azért még se fejben számoljunk. És a végül kijött huszonegyet beírtuk válasznak.

 Jöhetett a következő feladat: Hány lába van összesen három kutyának?

-         Ez most komoly?- bukott ki Flóriánból.- Már nem, azért de ezek milyen kérdések már?

-         Jó félék. – vágta rá Tamás, és közben jót nevetett saját viccén.

-         Nem vagy vicces komám. – ábrándította ki Flórián.

-         Te sem. – hagyta abba a nevetést Tamás.

Szegény többet nem is szólt Flóriánhoz. Jól beégette. Huh, micsoda egy bunkó.

Pár perc múlva sikerült is befejeznünk a teljes lap kitöltését. Szerencsénkre az utolsó két feladat kivételével mind nagyon könnyű volt. Bár szerintem lehet, hogy azok is jók lesznek.

-         Máris kijavítod, vagy soha nem tudjuk meg az eredményét, és ez csak egy csapatépítő játék volt? – kérdeztem Emesét.

-         Nem ez csak egy sima csapatépítő játék. Nincs tétje.

-         Rögtön gondoltam. Ennél azért nehezebb kérdéseket tettetek volna a tesztbe, ha verseny lenne.

-         Jó a logikád csajszi. – mosolygott rám.- Hogy hívnak?

-         Alexa.

-         Örülök Alexa, hogy megismertelek.

-         Én is örülök, hogy megismerhetek Emese.

A karján lévő óra pityegni kezdet.

- Lejárt a játékidő. Örülök, hogy megismertelek titeket, menjetek tovább a harmadik helyszínre. – búcsúzott tőlünk Emese.

A kultúrház felé vettük az irányt.

-  Rögtön lepaktálsz mindenkivel? Ez nem igazán szép dolog. Olivérrel is így volt, ugye? Rögtön gondoltam. – piszkálódott Flórián.

- Be tudnád ezt végre fejezni? Rém unalmas vagy, és fárasztó. Tök gáz, amit csinálsz.  – oltottam le Flórián.

-  Gáznak tartasz? – kérdezte.

-  Igen annak. – mondtam ki. – Nincs, rá semmi okod mégis folytonosan piszkálsz. Komolyan mondom, azon gondolkozok, hogy neked ez már a hobbiddá vált.

-  Megnyugtatlak még nem, de válhat! – fenyegetett.

-  Fenyegetsz? – kérdeztem méregtől kipirulva.

-  Nem csak te kényszerítesz rá.

-  Én ugyan nem. – mondtam röviden.

-  Figyelj Alexa én, szeretlek!

-  Én, meg utállak! – vágtam rá, és Lili mellé mentem előre, aki az egész csapatunkat vezette.

- Mi történt? – kérdezte Lili.

-  Semmi extra. A szokásos. Még mindig nem normális Flórián.

- Értem.- bólintott a barátnőm.

A kultúrházban varrás volt a feladat.

A varrás közben pedig magamban fortyogtam.

 Annyira utálom Flóriánt! Még is mit képzel ő magáról, hogy kicsoda ő? Állandóan beszólogat, oltogat és sérteget. Ha tényleg azt akarná, hogy összejöjjek vele nem így viselkedne, szerintem legalább is. Bár ennél az őrültnél soha nem lehet tudni. Azt mondta szeret. Ő meg a szeretés. Az bizony fényévtávolságokra vannak egymástól. Soha nem szabadott volna elhinnem neki, hogy szeret, még régen sem. Mert biztos akkor is csak úgy mondta, mert ezzel a szóval lehet, csak úgy dobálózni. Szerencsétlen. Ha véletlenül tényleg Lilinek és Emmának lesz igaza, hogy Flórián nagyon szeret, engem akkor sem fogok összejönni vele. Még akkor sem, ha Olivér szakít velem. Amikor ott volt az idő nem állt ki a szerelmünkért, pedig akkor ott volt rá a lehetőség, hogy szeressen. Akkor nem szeretett? Sajnálom, így járt. Akiben egyszer csalódok, annak nagyon tepernie kell ahhoz, hogy újra tudjak neki hinni. Ezt üzenem neked is Flóriánka! Ó hogy pont ebbe az iskolába, és ebbe az osztályba kellett jönnöd! Minek jöttél vissza? Maradtál volna kint inkább örökké! Akkor nem forgattad volna fel az egész életemet. Utállak ezért, és ha miattad veszítem el Olivért vagy bármelyik barátnőmet megkeserülőd! Nem fogom annyiba hagyni.

-         Mi a gond? – kérdezi Lili. – Olyan feszültnek tűnsz.

-         Mit gondolsz miért? Úgy utálom. – néztem Flóriánra, aki az asztal túlsó végén ült.

-         Ne foglalkozz vele, és akkor abba fogja hagyni!

-         Nem hiszem. Neki ez a lételeme, hogy engem kikészít. De nem fogom hagyni neki.

-         Ne gyűlölködj Alexa!

-         Akkor mit csináljak, ha egyszer ezt érzem?

-         Fogalmam sincs róla. – mondta halkan Lili. – De ne lássa rajtad, hogy ez neked rossz, ne add meg neki ezt az örömet!

-         Hát nem is fogom. – vettem egy mély levegőt és csendben fojtattam a varrást.

Miután lejárt itt is az idő tovább mentünk a negyedik helyszínre.

Ezen a helyszínen egy keresztrejtvényt kellett megoldani.

Általában szeretem az ilyen feladatokat és nagy lelkesedéssel vágok nekik, de most valahogy egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Erről is az a piszok Flórián tehet! Mindenről csak ő tehet! Tudom, hogy nem szép dolog bárkit is hibáztatni, de ezúttal tényleg jogos. Ha nem jött volna vissza, akkor most boldogan táborozhatnék Lilivel és Emmával és nem kéne attól tartanom, hogy Olivér egész táborban nem hív fel, mert szakítani akar velem tábor után. Ha viszont kint maradt volna Londonban, akkor most mindenkinek nagyon jó lenne, és nem lenne semmi baj. Azt mondjuk nem értem, hogy a véletlen műve e, hogy Flórián pont abba az iskolába, és osztályba került ahova én járok. Lehet, hogy ez nem a sors csapása? Áh, mindegy nem is érdekel.

Miután itt is végeztünk elindultunk az utolsó helyszínre, a bejárathoz.

Egy Tamás nevű negyven év körüli pasi volt a túravezetőnk. Miután bemutatkozott és adott egy térképet elindultunk az erdőbe. Mint a többi helyen itt sem volt valami nagy őrjöngőség a feladat. A térképet követve vissza kellett jutnunk a táborba. Szerencsére a csapatunk három tagja nagyon ügyes volt, beleértve talán engem is, és eltévedés nélkül jutottunk vissza a táborba.

A táborban már majdnem mindenki ott volt az osztályból, és Barbival, a táborvezetőnkkel várták a többi csapatot.

Amikor az utolsó, Emmáék csapata is beért a nő bele kezdett a mondandójába.

-         Újra itt mindannyian. Minden csapatnak csak gratulálni tudok a teljesítményéhez. Az amúgy nem nehéz feladatokat szépen és okosan oldottátok meg. Senki nem sérült meg, és remélem mindenki egy kicsit közelebb került a csapatában lévő tagokhoz.

Flóriánra néztem. Jah, közelebb. Még jobban utálom.

-         Ezek a feladatok nem versenyzésre mentek, hanem csak annyi volt a célunk, hogy az osztályotok még jobban összekovácsolódjon egy kicsit. Szerintem ezt most sikerült elérnünk. Végezetül csak annyi, hogy most mindenki bemegy a kultúrházba, megebédel és utána egészen estig szabadok vagytok. Bármit csinálhatok. Vannak, kinti játékaink azokat el lehet kérni, de kérlek, vigyázzatok rájuk. Lehet menni az erdő, de akkor többen menjetek, és ne menjetek, be túl mélyre nehogy eltévedjetek. Ha valaki azonban úgy érzi, hogy ő szeretne az erdőbe menni, és nem csak a szélén andalogni, akkor azok gyűljenek itt össze ebéd után és Tamás kíséretében elmehetek felfedezni az erdőt. Rendben, kérdés van? Nincs? Akkor jó étvágyat!

Mindenki elindult a kultúrház felé, hogy megebédeljen. Volt, aki sietett, és volt, aki ráérősen sétálgatott, mint mi hárman Lilivel és Emmával.