1. fejezet

És egyre közeledik hozzám, már szinte meg tudom érinteni. Kinyújtom a karom, hogy legalább csak megérinthessem, hogy tudjam, valóban létezik. Már majdnem elérem…

-         Hello, hello! – szólalt meg a telefonom.

-         Ne már! – nyöszörgök, és a fejemre rakom a párnámat. – Nem lehet igaz, hogy már reggel van, és megint nem tudtam végig álmodni az álmomat.

-         Jó reggelt hétalvó! – jön be anyum a szobámba. – Miért vagy ilyen morcos korán reggel?

-         Már harmadik napja álmodok egy fiúval, aki kapucniba van, és közeledik felém, de amikor meg akarom érinteni, vagy levenni a kapucniját felébredek. – mesélem neki, miközben a ruhásszekrényemben turkálok.

-         Az kellemetlen.

-         Az. Szerinted ez jelenthet valamit?- nézek anyára kérdőn.

-         Nem tudom, kicsim. Nem vagyok, jártass az ilyenekbe, bár szerintem csak egy sima álom, aminek nincs jelentése. Csak van.

-         Igazad van. – helyeselek miközben az ünneplő szoknyámat veszem fel.

-         Lemegyek csinálni reggelit, addigra szedd össze magad és gyere te is enni! – mosolyog rám, majd elmegy.

-         Megpróbálok. – kiabálok utána.- Csak nem biztos, hogy sikerül is. – mondom halkan, hogy ne hallja.

Nagy nehezen felveszem az ünneplő felszerelésemet. Sötétkék szoknya, fehér blúzzal. Ez a Simon Lujza Gimnáziumba olyan egyenruha szerűség, de szerencsére csak ünnepekkor kell felvenni. Ott is hagynám a sulit, ha minden nap ebbe a göncbe kéne lennem, utálom. Szúr, meg egyáltalán nem érzem jól benne magam. Nem is értem, hogy lehet ilyet gyártani. Bezzeg Emma, az egyik legjobb barátnőm imádja. Meg akarta beszélni az igazgatónővel, hogy miért nem kötelezi, hogy minden nap ebbe menjünk suliba. Lilivel, a másik legjobb barátnőmmel, azt hittük, hogy frászt kapunk, amikor közölte velünk, hogy az igazgatónál volt, hogy mindennapossá tegye az egyenruhát. Szerencsénkre nem sikerült neki megvalósítania a tevét, mert az igazgató elküldte, és azt mondta, hogy ez nem kolostor, itt mindenki olyanba jár, amibe jól érzi magát, persze bizonyos határokig. Mondjuk nem engedélyezett sítalpakba, vagy fürdőruhába jönni suliba. Bár szerintem ez eléggé egyértelmű. Ki akarná magát leégetni azzal, hogy fürdőruhába jön?

-         Reggeli! – kiabál anya föl.

-         Megyek már! – kiabálok le. Belenézek, még egyszer a tükörbe majd lemegyek az étkezőbe.

A mi lakásunk kétemeletes, de nem, azért mert mondjuk, vannak testvéreim, mert nincsenek, egyedüli gyerek vagyok, hanem, azért mert apukám és anyukám nagy zenekedvelők. Ez mellett imádnak sportolni. Ebből következik, hogy van két zeneszobánk és egy fitneszszobánk. Apukám gitározik és zongorázik, és ezeket oktatja is, kicsiknek, nagyoknak. Anyukám pedig csak gitározik. Furcsa mód, engem annyira nem vonz ilyen szempontból a zene. Szeretek zenét hallgatni, az igaz, de nem játszok semmilyen hangszeren. Lehet, hogy ezt a készséget nem örököltem tőlük, vagy még nem derült ki, hogy van tehetségem hozzá.

- Na, végre, hogy lejöttél! – fogadott apa.

- Jól van, na. - mondtam, miközben leültem az asztalhoz. – Rég keltem fel ilyen korán, és még nem szokta meg a szervezetem, ezért ma tiszta lassú leszek.  – magyaráztam a szüleimnek.

Amikor végeztem a reggelimmel elköszöntem a szüleimtől, majd a táskát a vállamra kanyarítva elindultam az iskolába.

Kint kellemes volt a levegő. Még érezni lehetet a nyár utolsó napsugarainak melegét. Sajnálom, hogy vége lett a nyári szünetnek, olyan jól elvoltam Olivérrel.

Hajdú Olivér a pasim lassan már egy éve. Nagyon szeretjük egymást, és jól megvagyunk. A nyári szünetben is rengeteg időt töltöttünk együtt. Voltunk moziba, néztünk egy tök jó vígjátékot, szebbnél szebb parkokba sétálgattunk kézen fogva, elmentünk Pestre a zenélő vízeséshez, és bárhova vitt mindig nagyon jól éreztem magam vele. Egy csodálatos fiú, és nagyon örülök, hogy megismertem.

Időközbe megérkeztem a sulihoz, ahol két barátnőm Lili és Emma várt a lépcsőnél.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik.

-         Szia, Alexa!- köszönt vissza Lili.

-         Szia, hogy teltek a nyár utolsó napjai? – kérdezte kíváncsian Emma.

Egész nyáron tartottam velük a kapcsolatot, kivéve az utolsó két napban, mert akkor Olivérrel voltam. Elmentünk a Balatonra hajókázni, és gondolom ennek a részleteire kíváncsi Emma.

-         Jó volt. – mosolygok rájuk. – De nem részletezem.

-         Ez biztos? – néz rám Lili kérdőn, azzal a nézésével, amitől mindig kiráz a hideg.

És ő ezt nagyon jól tudja, és használja is ellenem, milyen cuki!

-         Szóval sétáltunk, ettünk vattacukrot, etettük a hattyúkat, aztán meg hajókáztunk… - kezdtem a mesélést, de Lili közbevágott.

-         Csak annyi lenne a kérésem, hogy a nyálas, túlzottan romantikus részektől kímélj meg! Köszi. Folytathatod!

Hát igen. Lili egyáltalán nem szereti, ha már valami túlságosan romantikus, vagy szerelmes. Ha valami már túlzottan érzelem dús, akkor az szerinte olyan, mint a mézes kenyér. Nagyon édes, és túlcsöpögős. Nem rossz hasonlat, bár én Lilivel ellentétbe szeretem a mézes kenyeret, meg a romantikát is.

-         Rendben, megkíméllek. – mosolyogtam rá. – Ezen ne múljon.

-         Köszi. – mosolygott vissza.

Miközben én elmeséltem, hogy milyen jól éreztem magamat Olivérrel, és, hogy milyen volt a hajóút, és milyen érdekes dolgok történtek velem, közben elindultunk a suli aulájába. Tízedikesek lévén már tudjuk, hogy előbb az aulában lesz egy rövid évnyitó szerű valami, és csak azután jön a négy osztályfőnöki óra, de utána minden bizonnyal szabadok vagyunk, és mehetünk haza.

Miután vége lett az ünnepségnek bementünk a termünkbe és elkezdtünk beszélgetni. Mindenkinek most jutott eszébe, hogy meg kéne osztania a nyári élményeit rég nem látott padtársával. Ebből nagy zaj kerekedett, mert senki nem értette, hogy mit mond a másik, ezért értelemszerűen megpróbált mindenkit túlkiabálni. Logikus, nem?

-         Jó reggelt mindenkinek! – jött be az osztályfőnökünk, Fehér Anna. Egyenes barna haját a háta mögé dobta, hogy ne zavarja a tanításba. Az osztályfőnökünk egy igazi jófej tanár. Sokszor elvisz minket tanulmányi kirándulásokra, bár szerintem a végén mindig megbánja, mert semmit nem tanulunk belőle, csak örülünk, hogy nem kell suliba jönni. Megértő, és nála mindig lehet javítani. Annak ellenére, hogy az egyik legbalhésabb osztály voltunk tavaly, szerintem ez most sem lesz másképp, szeret minket.

-         Figyeljetek rám egy kicsit! Ma sok fontos dolgunk van, de kevés az idő, szóval haladjunk. Az első dolog, amit be szeretnék jelenteni, hogy egy új osztálytárssal bővül az osztály. Fogadjátok nagy szeretettel, és segítsetek neki, a beilleszkedésben. – odalépett az ajtóhoz, majd kinyitotta, és egy sötétbarna hajú fiú lépett a terembe.

-         Sziasztok! – köszönt lazán.

Egy pillanatra azt hittem a szívem áll meg. Ő nem Flórián?

Flórián életem nagy szerelme, és tudom talán örökre az is marad. Még nyolcadikban jártam vele, de aztán ő kiment a szüleivel Londonba. Emlékszem milyen sokat sírtam utána, és mennyire fájt a hiánya, de nehezen túltettem rajta magam.

Ő nem lehet Flórián. Ránézésre úgy néz ki, mint egy igazi csajozó gép, akinek csak a lányok járnak a fejében. Bár lehet, hogy csak azért gondolom róla, mert olyan igazi szépfiús alkata van. Na, Flórián soha nem volt ilyen. Ő egy igazi visszahúzódó, szolid, romantikus fiú volt, akiért régen teljesen odáig voltam. A két fiú között nincs semmiféle hasonlóság. Csak képzelődöm.

- Mutatkozz be, kérlek! – kérte az ofő.

- Rendben. – mosolygott kedvesen. – Farkas Flórián vagyok nyolc évig itt jártam suliba, de aztán kimentem a szüleimmel Londonba, és egészen idáig ott éltem. Ha van valamilyen kérdésetek kérdezzetek, csak nyugodtan!

- Van valakinek kérdése? – nézett körbe a tanárnő. – Igen Simon?

- Ott milyen telefon márka a legjobb?

- Hát ez attól függ. Nekem blackberrym van, szóval nekem az legjobb.

- Jogos. – nevetett Benjámin.

- Más kérdés? – nézett körbe a tanár? – Igen Milán?

- Ott jó csajok vannak?

- Hát, nem tudom. Kinek mi az ízlése, szerintem jobbak a magyar lányok.

Az osztályból néhány lány boldogan nevetgélt. Nekik ez akár azt is jelentheti, hogy van esélyük Flóriánnál.

-         Köszönöm, ülj, lekérlek Milán mellé! – mutatott a hátsópad felé a tanár.

Flórián lazán lehuppant Milán mellé és menőn végig nézett az osztályon.

Míg más lányok azt se tudták hova legyenek örömükbe, hogy végre van egy menő az osztályunkba, én úgy éreztem, mintha összetört volna bennem valami. Valami, aminek talán nem kellett volna.