23. fejezet

Kicsöngettek nagyszünetre. Vettem egy nagy mély levegőt, és a barátnőim biztatására elindultam az aulába.

Olivért nem láttam sehol. Aggódni kezdtem. Mi van, ha még csak arra se méltat, hogy lejöjjön és megbeszélje velem rendesen a dolgokat? Pedig olyan jó lenne, ha lejönne. Annyi mindent meg szeretnék kérdezni tőle. Nekem szükségem van azokra a válaszokra. Meg egyáltalán azt is elmagyarázhatná nekem, hogy most mi történt. Miért változott meg ilyen hirtelen? Mi történt, amiért ilyen kimért volt velem reggel? Nagyon rosszul esett, és fájt, hogy így viselkedett. Pedig még csak az okát sem értem. Lehet, hogy megtudta, hogy mi történt köztem és Flórián között? Nagyon bánom már azt a csókot. De nekem nem jelentett semmit. Én még mindig Olivért szeretem, és őt is fogom.

-         Rám vársz? – hallottam érdes hangját, mely most teli volt fájdalommal.

-         Igen, rád várok Olivér. – fordultam vele szembe.

-         Beszélni szeretnék veled. – mondta még mindig kimérten.

-         Hát van sok megbeszélni valónk.

-         Az biztos. – helyeselt. – Kezdem én, rendben?

-         Rendben. – mondtam halkan.

-         Szeptember óta valami megváltozott a kapcsolatunkban. Nem mondom, hogy a te hibád, mert nem lenne tőlem szép, és nem is igaz. Talán az én, talán más hibája. De mindegy is. Azzal nem sok mindent érünk el, ha csak keressük a bűnbakot.

-         Igazad van. – helyeseltem.

-         Szerintem nem én vagyok a jövőd.

-         Ezt most miért mondod?

A szívem gyorsabban kezdett verni. Szakítani akar velem. Már nem szeret. Nem látja a közös jövőnket, pedig régen mennyit terveztük együtt, hogy mi milyen sokáig együtt leszünk és minket senki és semmi nem választhat el. Hát akkor ezek szerint ennek a mesének itt lesz vége.

- Nem én vagyok, aki kell neked. – mondta röviden. – Nincs ezzel semmi baj. Eleinte biztos fájni fog a hiányod, de majd lesz valaki, aki betölti az utánad hagyott űrt.

A bal szememből kicsordult egy könnycsepp.

-  Most miért mondasz ilyeneket?

- Mert így van, de nyugodj meg nincs harag, és nem foglak hibáztatni semmi miatt.

-  De én, szeretlek. – fakadtam ki.

-  Én is szeretlek. – mondta.

-   Akkor? Miért nem lehettünk újra boldogok együtt? Miért kell elválnunk? Miért kell kényszerítenünk magunkat arra, hogy mást szeressünk?

-  Mert így a jobb.

-  De kinek? Mert nem nekünk az biztos.

-  Alexa, nagyon fáj ezt mondanom, de én… - vett egy mély levegőt. – Még mindig nagyon szeretlek, de muszáj ezt tennem.

- Nem értelek.

-  Szakítok veled, Alexa! Kérlek, bocsáss meg minden fájdalomért, bánatért, amit neked okoztam.

- De miért kell szakítanunk, ha te is szeretsz és én is szeretlek? Nem értem a logikáját.

- Nem kell értened semmit. Csak arra kérlek, hogy légy nagyon boldog mással, ha már én nem tudtalak azzá tenni.

- De én mindig nagyon boldog voltam veled, nem értem miről beszélsz.

A könnyeim elkezdtek ömleni. Nem bírtam tovább gátat szabni az érzelmeimnek.

- Nem akarom, hogy elhagy! Valóra akarom váltani veled a jövőmet, amit együtt kitaláltunk! – kiabáltam.

- Ez nem lehetséges.

- Miért ne lehetne az? Mindent folytatunk onnan ahol abbahagytunk.

-  Nem lehet, Alexa, nem szeretnék neked még több fájdalmat okozni?

-  Milyen fájdalomról beszélsz?

Nem válaszolt.

-         Flórián miatt szakítasz velem? – kérdeztem.

-         Nem teljesen.

-         Pedig csókolóztam vele. – jelentettem ki.

-         Tudom.

-         Nagyon sajnálom, Olivér tudom, hogy én rontottam el az egészet.

-         Ez nem igaz, ne is vádold magad miatta. Nincs köze a szakításunkhoz.

-         Akkor mi az oka?

-         Az, hogy jobban szeretlek mindennél, és mindenkinél.

Elakadt a szavam. Erre a válaszra nem számítottam. Ha szeret, akkor miért hagy el, akkor miért nem akar magához láncolni, ha tényleg szeret? Ezt nem értem.

-         Ígérj meg nekem valamit! – kérte.

-         Bármit, amit csak kérsz.

-         Legyél egy fiúval nagyon boldog, de kérlek, azért néha ha csak egy pillanatra is jusson eszedbe, hogy nagyon szeretlek, és gondolj rám! Csak ennyit kérek.

-         Miért kéred, hogy gondoljak rád, ha te csak azért küzdesz, hogy minél gyorsabban elfelejts?

-         Ez nem igaz. Soha nem foglak tudni elfelejteni, és nem is akarlak.

-         Kérlek, Olivér ne tedd ezt velem, tudod, hogy te vagy a mindenem. Nélküled senki vagyok.

-         Ez nem igaz, te is nagyon jól tudod. Nagyon értékes személy vagy.

-         Még is elhagysz.

-         Hogy boldog lehess!

-         De én veled akarok boldog lenni!

-         Velem nem tudsz.

-         De miért?

-         Kérlek, ne kérdezz többet! Hidd el nekem is nagyon fáj ez az egész, de meg kell tennem.

-         Mi az, hogy meg kell tenned? Senki nem kötelezhet rá!

Nem szólt semmit, csak egy lépéssel közelebb lépett hozzám és átölelt. Szorosan magához húzott, és a fülembe súgta.

-         Nagyon szeretlek, ezt soha ne felejtsd el!

-         Akkor miért kell elválnunk?

-         Mindenkinek így lesz a legjobb.

-         Nekem nem.

-         Vigyázz magadra, kincsem. – megpuszilta a homlokom és rám nézett.

A hangja elcsuklott és könnyes volt a szeme.

- Szeretlek.

Megcsókolt szenvedélyesen, érzelmesen. Mikor elváltunk megpuszilta még egyszer az arcomat, majd letörölte a könnyeit, és elment.